Ebben a cikkében Imperátorunk az önmagunkon, önmagunkban végzett spirituális munkára, a Nagy Mű elvégzésére szeretne inspirálni minket a spirituális alkímia átalakító ereje által.
Ha általánosságban akarunk kiragadni valami a misztikusok, de különösen a Rózsakeresztesek számára nagyon alapvető dolgot, akkor a spirituális alkímiát kell kiemelnünk. Az alkímia e formája a filozófia alapjaihoz vezet vissza bennünket és kijelöli az utat, melyet követnünk kell, ha véghez akarjuk vinni a belső fejlődésünket. Valójában ezen alapul a Nagy Mű, melyet meg kell valósítania minden emberi lénynek, hogy feltárja az önmaga legmélyén található Bölcsek Kövét és elérje önnön természetének tökéletesedését.
Az anyagi, vagy „operatív” alkímia évszázadokon keresztül elkápráztatta a tudósokat és misztikusokat is, de ami lényeges a mi számunkra, az a „transzmutáció”, a „perfekció” és ezek révén belső lényünk kibontakozása. Míg az operatív alkímia fémet transzmutál arannyá, addig a spirituális alkímia a lelkünket alakítja át. Mielőtt továbblépnénk, át szeretném tekinteni, mit takar az anyagi alkímia.
Általánosságban azt mondhatjuk, hogy alapvető fémek, általában ón vagy ólom, transzmutálását célozza arannyá. Ez a transzmutáció azonban nem közvetlenül a kérdéses fémen kerül végrehajtásra, hanem a „prima matérián”, melyet elsődleges vagy nyersanyagnak is neveznek és amelyre „maganyagként” is hivatkozik néhány alkímiai témájú írásmű. Nehéz pontosan megmondani, hogy mi is volt pontosan a prima matéria, mert zavarosak a meglévő meghatározások, valamint szerzőről szerzőre változnak. Bizonyos források szerint ez egy a természetben is jelenlévő ércből állt, melyet alapvetően kén, só és higany pontos arányú keveréke alkotott. Ez az érc ritka lehetett és csak az alkimisták által ismert helyeken volt fellehető, melyeket a legjobban őrzött titokként kezeltek.
A megszerzett prima matériát egy ovális formájú tartályba rakták, melynek ezért a „filozófus tojása” nevet adták és részben azért is, mert hitték, hogy az egész Teremtés egy egyetemes „tojásból” emelkedett ki, melyben az látens, vagy csíra állapotban létezett. Ettől kezdve különféle fejlődési állapotnak tették ki a prima matériát.
Az egyes állapotok során különféle színeket vett fel a prima matéria, mígnem vörös magma-szerűvé nem vált. Hűtésre a magma ugyanolyan színű alaktalan kővé alakult: a Bölcsek Kövévé. Ez az oka, hogy az aranycsinálás transzmutációs eljárását „a vörös munkának” hívták. A rendszerint vasból történő ezüst előállításának folyamatát „a fehér munka” néven nevezték és szintén több állapotot foglalt magában.
Ez volt tehát az anyagi alkímia lényege. Tudatában kell lennünk annak is, hogy kétféle módon űzték a dolgot. Az elsőt „nedves eljárásnak” nevezték, mely a feloldást és lepárlást részesítette előnyben. Ez néhány hétig, vagy hónapig tartott és lepárlókészüléket, illetve retorták használatát igényelte. A másodikat „száraz eljárásnak” hívták és a melegítést és égetést helyezte előtérbe, főként kemencék és olvasztótégelyek alkalmazásával. Ez a második eljárás volt a kettő közül a gyorsabb, de a veszélyesebb is, maga után vonva a robbanás kockázatát. Megesett néha, hogy az alkimista megsérült, vagy ami még rosszabb életét vesztette a tudományának művelése közben.
Tudjuk, hogy az alkimisták – egyéb célokra nem használt – laboratóriumokban dolgoztak. Ez leggyakrabban egy pince, egy padlás, vagy máskevéssé világos épület volt, ugyanis a legtöbb operációt nem lehetett napvilágnál végrehajtani. A beavatottak sok laboratóriumi kelléknek vették hasznát, úgymint: retorták, lepárló készülékek, kemencék és olvasztótégelyek, de használtak mérlegeket, különféle fajtájú és méretű csipeszeket, fogókat, mozsarakat, fújtatókat, de még zeneszerszámokat is.
A fő kemencét „athanor”-nak hívták, mely általában megmunkálatlan formájú volt és rendszerint tűzálló agyagból készült. A tüzelőanyaga esetenként fa, faszén, vagy néha még akár olaj is lehetett, hogy a legkényesebb eljárások folyamán az égéshő jobban szabályozható legyen.
Most biztosan azon töröd a fejed, hogy mire használták az alkimisták a munkájuk során a zeneszerszámokat? Bizonyos hangok, vagy hang-kombinációk lejátszása olyan vibrációkat keltett, melyeknek speciális hatása volt a Nagy Mű egyik-másik fázisában. Úgy tudjuk, főként húros hangszereket használtak, pl. hegedűt és gitárt. Néha fúvós hangszereket is használtak azonban: trombitát vagy kis orgonát. Az is igen valószínű, hogy hangzókat is intonáltak, bár erre nincs bizonyítékunk. Ugyanakkor a Rózsakeresztes alkimisták esetében ez bizonyosan így volt. Ennek célja ugyanúgy az operációik szempontjából kedvező vibrációk keltése volt. Feltételezhetjük azt is, hogy időnként a műveleteikhez szükséges tudatállapotba kellett emelkedniük.
Mind a vörös, mind a fehér munka során az aktuális operációtól függően végezték a munkát nappal vagy éjszaka. Mindig gyengén megvilágított helyiségben dolgoztak és úgy tartották, hogy bizonyos munkafázisoknak a Nap égen elfoglalt bizonyos pozíciójában, illetve megfelelő Hold-fázis idején kell megtörténniük.
Az is ismeretes, hogy nagy fontosságot tulajdonítottak a napfogyatkozásoknak, mint amelyek különleges befolyással bírnak az alkímiai processzusra. Vagy pozitív, vagy negatív hatásúnak tekintették ezt, esettől függően és ez nagyban befolyásolta, hogy mit cselekedtek. Nincs kétség afelől, hogy az alkímia merített mind a csillagászatból, mind az asztrológiából. Természetesen nem volt puszta véletlen, hogy az alkimisták a fémeket pontosan megfeleltették a Naprendszerünk egyes bolygóinak. Jól ismerték továbbá a kémiát is.
Felmerülhet bennünk a kérdés, hogy vajon az alkimistáknak tényleg sikerült aranyat előállítaniuk? Az általuk hátrahagyott feljegyzések alapján nem lehet semmi kétségünk efelől. Számos szerző állítja, hogy ebből tett szert vagyonára Jacques Coeur, Jean Bourré, Nicolas Flamel, és a legismertebb, Cagliostro. Amennyiben ezt igaznak fogadjuk el, meg kell jegyezzük, hogy ezek a személyek nagylelkűségükről és önzetlenségükről voltak ismertek, mely azt sugallja, hogy tudásukat a társadalom legszegényebbjei megsegítése érdekében gyakorolták. A közjót előre mozdító elképzelésekre áldoztak, úgymint kórházak, utak, hidak, és így tovább. Ezeken túlmenően azonban nem bizonyított teljes körűen, hogy a Nagy Mű beavatottainak valóban sikerült-e célt érniük vagy, hogy meggazdagodtak volna ettől. Ezért mindenkire magára van bízva, hogy milyen nézetet alakít ki erről.
Mellékes, hogy a régmúlt alkimistáinak sikerült-e aranyat előállítani. A leglényegesebb az a tény, hogy meg voltak arról győződve, hogy az emberi lényeknek hatalmában áll utánozni a természetet, de nem vehetik át annak a helyét. Ezzel a meggyőződéssel összhangban, a legnagyobb tisztelettel tanulmányozták a természeti törvényeket. Sőt, mi több, legtöbbjük mélyen spirituális volt és az alkímiát misztikus keresésük segédeszközéül használták. Ezért van az, hogy laboratóriumaiknak mindig a részét képezte egy szentély, mely az ima, a meditáció és az isteni törvények tanulmányozásának helye volt. Ez rendszerint egyszerűen egy székből, egy asztalból, melyen gyertyák álltak, rituális tárgyakból és ezoterikus könyvekből állt.
Az anyagi alkímia csak egy külsődleges kifejeződése volt egy végtelenül magasabb lelki transzmutációnak, sarokköve tisztán és egyszerűen a spirituális alkímia. E misztikus folyamat az egyén hibáinak az élet olvasztótégelyében történő transzmutálásából áll, a bennünk égő isteni tűz ösztönzése által. Mindannyian tökéletlenek vagyunk, azonban fejlődésünk végső célja elérni a tökéletesség azon állapotát, melyet a Rózsakeresztesek a „Rózsakereszt állapotának” hívnak. Ez az állapot pedig akkor fog bekövetkezni, ha személyiségünket megtisztítottuk negatív fogyatékosságaitól, és maga után vonja a bennünk lévő, bölcsességre való képességét kifejezni törekvő isteni lélek erényeire való ráébredést. Ez a cél azonban nem érhető el egyetlen élet alatt, ennél fogva addig kell újra inkarnálódnunk, ameddig tökéletlenek vagyunk.
A büszkeség, az önzés, az irigység, az intolerancia, stb. fogyatékosságait olyan mértékben nyilvánítja meg valaki, amennyire nem ébredt még rá az isteni lélek erényeire. E hibák káros következményeképpen negatív karma keletkezik, mely különböző fokú megpróbáltatások formájában fejeződik ki az adott személy életében. Éppen ezért legalább két jó okunk van tökéletesíteni önmagunkat. Először is ez része annak az evolúciós folyamatnak, mely alól nem vonhatjuk ki magunkat, és amely végső célja a tökéletesség elérése, emberi lény mivoltunk bizonyítása. Másodszor pedig hozzájárul ahhoz, hogy átgondoljuk és pozitívba fordítsuk viselkedésünket, azaz pozitív karmát teremtsünk önmagunknak, mely aztán az öröm különféle formáiként jelenik meg az életünkben és hozzásegít a boldogsághoz, melyre törekszünk. Végső soron minden bizonnyal azt akarjuk mindannyian, hogy a lehető legboldogabban éljünk és hogy az élet mesterei legyünk.
Különböző fokozatok szükségeltetnek ahhoz, hogy elérjük az áhított célt mind a spirituális, mind az anyagi alkímiában. A legelső abban áll, hogy elfogadjuk azt a gondolatot, hogy tökéletlenek vagyunk, és hogy bizony vannak korrigálandó hibáink. Amikor azt mondom: „elfogadom”, akkor ez ugyanannyira vonatkozik a saját, mint a mások nézőpontjára. Magában foglalja azt, hogy úgy tekintjük önmagunkat, ahogy lelkünk tükrében él, továbbá azt is, hogy odafigyelünk a mások által rólunk visszaküldött képre is. Ha ezt nem tesszük, akkor vakká válunk a valós személyiségünkre és egyre több energiát adunk a hibáinknak, egészen addig, amíg negatív viselkedést idéznek elő a részünkről és fokozzák az azokkal összefüggő karmikus megpróbáltatásokat.
Amennyiben e cikk olvasása érdeklődést kelt benned, akkor ez vélhetően azért van, mert ezt a spirituális alkímiát már megkezdted a misztikus kereséseddel egyidőben. Nem kérdés, hogy ha az élettapasztalatod már egy kevés bölcsességgel megáldott, akkor ez világosabb gondolatokhoz, egy tisztább megértéshez vezetett. Ebből kifolyólag abban a helyzetben vagy, hogy felismered és tudod a gyengeségeidet és biztos vagyok abban, hogy magadban hordozod ezek transzmutálásának a lehetőségét. A magam részéről biztosíthatlak arról, hogy tudatában vagyok a hibáimnak, gyengeségeimnek és tévedéseimnek és természetesen igyekszem tökéletesíteni önmagamat. Nem egy szenvtelen kívülálló pózából adom tehát át az észrevételeimet, hanem inkább, mint egy emberi lény, akinek szintén használ ez az alkímia. Mindig könnyebb beszélni a jóról, mint megtenni azt és ugyanez mondható el azzal a munkával és javulással kapcsolatban is, amelyet másoktól kívánunk meg.
Mindazonáltal nem elég ennek a belső transzmutációnak az elvégzéséhez az, hogy magunkévá tesszük hiányosságaink gondolatát. Akarnunk is kell kijavítani őket, mely kulcslépését képezi a spirituális alkímiának. Más szóval, el kell tökélnünk magunkat arra, hogy emberileg jobbá váljunk. Ez csak akkor lehetséges, ha őszintén hisszük, hogy az emberiség célja a fejlődés, mely az élet – általunk annak tulajdonított – igazi értelmét jelenti.
Meg vagyok róla győződve, hogy bárki, aki önmaga tökéletesítésére törekszik, megkapja Szíve Istenének támogatását és boldogságra lelhet, még akkor is, ha viszonylag sok hibája is van. Ha ez igaz, akkor ez azért van, mert a karma törvénye bármilyen a jó irányába történő törekvést megjutalmaz. Fordítva is igaz, azaz ha valakinek kevés hibája van, de hagyja, hogy azok irányítsák anélkül, hogy valaha is transzmutálni törekedne őket, akkor különféle problémákat és növekvő megpróbáltatásokat von magára addig, amíg örömét leli gyengeségeiben.
Mihelyt megszületik a döntés önmagunk tökéletesítéséről, a spirituális alkímia újabb „stációja” következik, ennek megvalósítása. Sajnos sokan hajlamosak erre, de nekünk a siker érdekében nem szabad harcolnunk a hibáink ellen, mert így még hangsúlyosabbá válnak. Egónk arra használja ki ezt, hogy erőt merítsen belőle, és hogy megerősítse befolyását a viselkedésünk felett. Ezzel ellentétben, éppen hogy meg kellene szabadulnunk a kérdéses hibától és azon dolgozni, hogy az azzal ellentétes minőségre tegyünk szert. Vegyünk egy példát. Ha valaki alapjában véve túlságosan büszke és ennek tudatában is van, akkor nem szabad megpróbálnia harcolnia a büszkesége ellen, mivel ily módon egyre több energiát ad neki és egyre kártékonyabbá teszi. Törekednie kell az ellentétes minőség megszerzésére, ebben az esetben az alázatosságéra. Ez megszólítja a benne lévő istenit.
De akkor hogyan tegyünk szert a tudatosított hiba ellenkező minőségére? Úgy tűnik számomra, hogy a legjobb mód erre, ha először meghatározzuk, hogy milyen viselkedésben fejeződik ki ez a pozitív minőség a mindennapi életünkben. Ha ez megvan, akkor ahányszor csak lehetőségünk adódik rá, ki kell nyilvánítani addig, amíg lelkünk részévé, természetessé nem válik. Visszatérve a büszkeség példájára, ha valaki ki akarja küszöbölni ezt a hibát, akkor el kell kezdenie működtetni az alázatot. Hogyan? Például, hogy befejezi érdemei, szellemi képességei, vagy bármiféle magasabbrendűségének hangsúlyozását, vagy a figyelem középpontjában levésre való örökös törekvést, valamint hogy a Jó szolgálatában teljesen személytelenül tevékenykedik, és így tovább. Idővel az alázatosság érdekében tett kitartó erőfeszítés szokássá válik, más szóval, a tudatalatti szabályává lesz. A büszkeség ekkor transzmutálódik majd. Ez a spirituális alkímia alapelve, melyet minden hibánk esetében alkalmaznunk lenne üdvös.
Az a misztikus, aki minden hibáját az ellenkező minőségbe transzmutálta, megtapasztalja a spirituális alkímia utolsó állapotát: a Megvilágosodást. Ha nem is tökéletes, de ahhoz nagyon közeli állapotba kerül, mely emberi lény által csak kinyilvánítható a Földön. Lénye prima matériája, a lelke szeplőtelenné és teljessé válik. Nem véletlenül szimbolizálták a Rózsakeresztes alkimisták a Nagy Művet vörös rózsával, gyakorta aranyszínű aurával övezve. Természetesen, aki elérte ezt az állapotot, az végrehajtotta a „Kémiai Menyegzőt”. Más szóval, megvalósította az uniót személyes és isteni önvalója között, melyet az alkímia nyelvén a király és a királynő házasságkötésével szimbolizáltak, vala mint a kén és a higany egyesülésével. Ettől kezdve valóban birtokolja a hosszú élet elixírjét, Isteni természetének valódi közvetítőjévé válik, és többé nem köteles újra-születnie.
Az alkímia megtörténhet az elmédben, a szívedben és az életedben!
Christian Bernard, Imperátor
Forrás:Rózsakeresztes Tükör 2016. januári szám
