Egy híres buddhista mondta egyszer: „Sohasem válok indulatossá, mert nem érdemes és sohasem aggódom, mert az nem használ.” Ekképpen fegyelmezte magát, mígnem oly acélos irányításra tett szert lázongó gondolatai felett, mint ahogy a gyakorlott hajtó fékezi meg zabolátlan lovait. A lovak behódoltak erőskezű hajtójuknak és szófogadókká lettek. Így lehet a gondolatokat, indulatokat és szenvedélyeket rábírni arra, hogy azt tegyék, amit a lélek megparancsol. Sakkban lehet őket tartani, meg lehet akadályozni lázongásukat, engedelmessé tehetők, ha tudják, hogy van egy Mesterük.
Ha meg tudnánk szüntetni a haragot és a következtében elkövetett hibákat, elszenvedett gyötrelmeket, szívfájdalmakat és keserűségeket, akkor világunk egy nagyon másképpen élhető hely lenne. Tulajdonképpen a test által elszenvedett betegségek okai felerészben ezek. Nem férfi az, aki nem indulatos, – mondják – pedig egyszerűen csak olyan, mint egy megbokrosodott ló, aki az őrület átmeneti őrjöngésében tobzódik és a romlás felé vágtat. A düh zabolátlan önkívület, mely közben a szív úgy ver, mint egy gőzkalapács s az elmét úgy magával ragadja, mint egy örvény, képtelenné téve a józan ítélőképességre. A düh általában színtiszta ostobaság, melyet csökkent önbecsülés és a megbánás égető érzése követ. A megrögzött indulatosság betegségeket, szélsőséges esetben hirtelen halált okoz. A düh a gyenge emberi természet butaságai közé sorolható. Vérmérsékletünk megfékezése feltétlenül szükséges, ha jó polgárok, szerető szülők, hű barátok vagy méltó tanítványok akarunk lenni az Úton.
Ha ki tudnánk küszöbölni az aggodalmaskodásra való hajlamunkat, az egész életünk jellegét tudnánk megváltoztatni. Erősebbek, egészségesebbek és boldogabbak lehetnénk. Az aggodalmaskodás nem gyógyírja, hanem inkább az okozója a betegségeknek. Egy olyan mértékű szorongás azonban, mely arra sarkall, hogy megelőzzük a fenyegető bajt, éppenséggel ösztönöz és erőt ad. Működésbe hozza rejtett képességeinket, bátorítja jellemünket, felpörgeti a pulzusunkat és néha valószínűtlennek tűnő hősiességet hív elő belőlünk. Aki még sohasem volt vészhelyzetben és nem képezte ki magát a mesterévé, nem tudja milyen nagyszerű jellemvonási vannak és kihagyta lélektudata1 egyik legremekebb átélését. Ekkor valójában „belereszket az életbe”, idegei beleborzonganak az új érzésbe, megküzd saját sorsával és győzelme örökbecsű emlék marad.
Mindaz helyénvaló, mely a Kozmikus Törvénnyel összhangban van, mely megmondja nekünk, hogyan kovácsoljuk magunkat formára szenvedélyünk kohójában. Úgy vélem, az aggodalom hasznavehetetlen, borongós merengése elszívja erőnket azáltal, hogy előre átéleti a bajt, majd még egyszer, miután az elmúlt. Aki ragaszkodik ennek valóságához, az magára vonja, bevonzza a bajt. Ismertem olyan személyeket, akik sosem tűntek boldognak, ha nem éppen azon ügyködtek, hogyan tegyék magukat boldogtalanná, olyanokat, akik mindig más akartak, mint amijük volt és örökké elégedetlenek voltak: ha hétfőn sütött is a nap, ők biztosak voltak benne, hogy keddre esni fog, de még az is lehet, hogy földrengés lesz. Az önmagáért való aggódás egy igen rossz szokás.
A félelem egy más – talán a legfontosabb – érzelem, mely gyakran dühöt, illetve aggodalmat vált ki. A félelem rettenetes kísértete gonoszul méreget minket mindenfelől. Az ősember öröksége bennünk, félünk ettől, félünk attól, de végeredményben a haláltól félünk. A félelem kísértete jár át minket és azt suttogja: az életed homokja hamarosan lepereg. A félelem sokunk hajtóereje, kik életünkben versenyt futunk a halállal – az ismeretlentől való félelemmel.
Mindenesetre a félelem egy képzelt elmeállapot, mely az önvaló erejével és hatalmával kapcsolatos tudatlanságból, illetve az ezzel kapcsolatos bizonytalanságból fakad. Amikor teljesen mestereivé válunk lényünknek, tudatossá válnak képességeink és hatalmunk, akkor nem marad már helye a félelemnek tudatunkban. A sötétség nem létezhet ott, ahol fény tündököl. Igaz ugyan, hogy a fény hozza létre az árnyékokat, de aki tud, az nem ad hitelt látszatoknak.
Éppen ezért a Rózsakeresztes Rend mindig hangsúlyozta azt a nézetet, hogy önvalónk megismerése a legalapvetőbb tanulnivaló. Az ősi alaptétel: „Ismerd meg önmagad!”, a Rózsakeresztes filozófia alapköve. Ahogy haladunk előre az önismeretben, ahogy egyre inkább önmagunk mestereivé válunk, úgy szabadulunk meg a félelem rabságából, mely többé nem fog létezni számunkra.
Lelki nyugalmat kerestünk a vallásban, vigaszt a hitben, hiedelmekben. Nehéznek találtuk a hit megszerzését, mert a hit alapos tudást igényel. A hiedelmek a tudatlanságra, bizonytalanságra, reményre, bizalomra és annak bizonyosságára épülnek, hogy igazunk van. A hit tudásra, meggyőződésre épül. Amit legbelül ismerünk, abban tudunk hinni. Meg kell tanulnunk megismerni Istent, akinek a képmásaként születtünk meg. Meg kell tanulnunk felismerni az Isten által alkotott törvényeket a természetben. Csak eztán leszünk képesek egy szerető Istenben hinni. Meg kell tanuljunk, hogy a lét elpusztíthatatlan, hogy nem tudunk meghalni, s hogy ez a földi élet csak egyike azon számos életeinknek, melyeken át kell mennünk, mielőtt elérjük a tökéletességet és az Istennel való egyesülést. Fel kell ismerjük, hogy az élet egy iskola, ahol tudásból, hitből és megértésből vizsgázunk. Némelyek lassabban, mások gyorsabban tanulnak. A bánat és a fájdalom ösztökél minket a boldogság és béke keresésére. Meg kell, hogy tanuljuk, hogy semmiféle nyomós ok, sem semmiféle szükség nincs arra, hogy mindannyian milliomosok legyünk és fölösleges vagyont halmozzunk föl. Semmi szükség arra, hogy mindannyiunk kitörölhetetlen, öles betűkkel feljegyezze nevét a hírességek közé. Arra viszont szükségünk van, hogy türelmesen birtokba vegyük lényünket és hogy ráhangolódjunk az élet dalának magasabb ritmusára. Világunk sok olyan örömöt rejt magában, melyek nem magától értetődőek érzéki2 felfogásunk számára. Ott a szemlélődő élet öröme, aztán a természet különféle megnyilvánulásaival való eggyéválásé, vagy ott van felebarátaink megértésének öröme és az, hogy kihozzuk magunkból a legjobbat és végül ott van a közös célért végzett együttes munka öröme.
Temérdek gyönyörű hely van a világban, ha vesszük a fáradságot és megkeressük őket. Az a szokás, hogy szívesebben merülünk el a körülöttünk lévő gonoszság, mintsem a kellemes és örömteli dolgok hosszas fejtegetésében, már-már kriminális. A jókedély és a megelégedettség olyan kincsek, melyeket érdemes magunkévá tenni. A bennünk lévő Istennel, valamint az okokról és okozatokról való tudással képesnek kellene lennünk arra, hogy szívünk leghőbb vágyának feltételeit megteremtsük.
Ez az egész kérdéskör legfőképpen rajtad múlik. Tarthatod lazán a gyeplőt és megengedheted, hogy – eddigi felfogásod miatt túlsúlyba került –szenvedélyeid ösztönszerűen sodorjanak az életedben kényük-kedvük szerint, vagy pedig jól kézben tarthatod és célul tűzheted ki, hogy keserves élettapasztalataidból a legjobbat hozd ki, emelkedett és bátorító gondolatokkal és vibrációkkal3 körülvéve magadat. Így, ha esik az eső, tudni fogod, hogy nemsokára sütni fog a Nap és hogy az eső kellhetett már a növényeknek.
Nem tudsz eleget tenni a spirituális törvénynek vagy áramolni hagyni az élet áldásait, ha nem tartod féken a folytonos nyafogást és nem művelsz ki magadban jártasságot azokban a dolgokban, melyek testednek erőt, lelkednek pedig jókedélyt adnak. Döntsd el, hogy boldog leszel és meg fogsz lepődni a feléd áramló boldogság mértékén. Ne feledd, azokat a körülményeket vonzzuk be, melyek szívünket és elménket uralják.
Ezek nem negatív vágyak vagy kívánságok4 , hanem amit legbelül érzel, amivel tisztában vagy, hogy magadhoz tudod vonzani. Éppen ezért őrizd meg legbensőbb érzéseidet. Árassz szeretetet magad körül. Légy a környezeted napsugara. Nagy jutalom lesz az „ára”.
Thor Kiimalehto (1877-1948)
korábbi szuverén nagymester,
az első AMORC-tagok egyike
Forrás: The Rosicrucian Digest, 1943 augusztus
1 legbenső önvalónk tudata – a ford.
2 fizikai érzékszervekkel táplált – a ford.
3 rezgésekkel, melyet a Rend messze nem csak fizikai rezgésként értelmez – a ford.
4 pl. „Nem akarok boldogtalan lenni!” és hasonló „negatív” megfogalmazású vágyak – a ford.
