Rendünk talán legtitokzatosabb Mesterét mutatja be az alábbi hosszabb írás. Nekünk, magyaroknak külön figyelmet érdemel a személye, de ezt a sokak által ismert tényt mondja el inkább a cikk írója, aki külföldi lévén nem vádolható elfogultsággal …
Saint-Germain gróf sokféle személyleírását ismerjük, melyek közül némelyek olyan részletesek és hasznavehetetlenek, hogy azok jobban megvilágítják a korszak olvasóközönségét, illetve íróik ízlését, mint magát a személyt. Mindazonáltal segítenek meghatározni azt a hátteret, amely előtt játszotta titokzatos szerepét. A Madame du Hausset visszaemlékezéseit tartják történelmileg hitelesnek ebből a szempontból. Madame de Pompadour első szobalányaként, aki XV. Lajos király hivatalos szeretője volt, megfigyelhette a francia királyi udvar belső történéseit és gondosan feljegyezte azokat, valószínűleg a márkinő beleegyezésével. Madame du Hausset a következőket mondja a grófról:
„Több alkalommal láttam őt, olyan 40 évesnek tűnt. Sem nem volt kövér, sem pedig sovány. Finom és vidám arcvonásai voltak. Egyszerűen, de módfelett jól öltözködött, nagyszerű gyémántokat viselt az ujjain, de ezek díszítették a tubákos szelencéjét és az óráját is. Mikor egyszer egy az udvarnál megrendezett ünnepi estélyen pompás gyémánt cipőcsatban és harisnyakötőben jelent meg, a márkiné azt mondta, hogy tán még a királynak magának sincs ilyen gyönyörű darabja. A várószobába ment aztán, hogy levegye őket és megmutassa, hogy közelebbről is megvizsgálhassuk. Monsieur de Gontaut, aki más kövekkel is összehasonlította, azt állította, hogy legalább kétszázezer frankot értek. Nagyértékű tubákos szelencét és csillogó rubinokkal ékesített inggombokat viselt azon a napon. Senki se tudta, honnan van ez a mérhetetlen gazdagsága és a király nem tűrte a lekezelő vagy gúnyos beszédet róla.”
Az utolsó megjegyzés összhangban van azzal az állítással, mely szerint XV. Lajos nagyon jól ismerte e titokzatos személyt, azonban szemmel láthatóan diszkréciót tanúsított. A későbbiekben látni fogjuk, hogy mennyire egyszerű a magyarázata Saint-Germain népszerűségének a király szemében. De mielőtt mélyebbre hatolunk a gróf múltjába, egy másik megbízható forrást idézünk, nevezetesen Comtesse de Genlis-t, aki később a gyermek Orléans-i Lajos Fülöp József királyi herceg nevelőnője lett:
„[Saint-Germain] közép-magasnál valamivel alacsonyabb, jó kiállású, energikus járású volt. Haja színe fekete, arcszíne sötét tónusú, arca intelligenciát tükrözött, arcvonásai szabályosak voltak. Kitűnően és akcentus nélkül beszélt franciául és ugyanígy angolul, olaszul, spanyolul és portugálul … Saint-Germain úr ismeretségünk első négy hónapja alatt nem csak hogy nem beszélt sohasem feleslegesen, hanem soha nem ejtett ki egyetlen szokatlan kifejezést sem a száján. Valami olyan megfontolt és tiszteletre méltó volt a modora és a megjelenése, hogy anyám sosem merészelt kérdezősködni nála a neki tulajdonított furcsaságokról. Végül egy este, miután hallás után eljátszottunk néhány olasz dalt, azt mondta nekem, hogy négy vagy öt év múlva csodás hangom lehetne … aztán hirtelen témát váltott.
E szavak felbátorították anyámat, aki ezek után rögtön megkérdezte tőle, hogy tényleg Németország volt-e a szülőhazája? Ő erre titokzatos arckifejezéssel megrázta a fejét és mélyet sóhajtott. ’Minden, amit elmondhatok a születésemről’ – válaszolt – ’az az, hogy hétévesen a nevelőmmel az erdőt jártunk és jutalom volt kitűzve a fejemre!’ Elborzasztottak ezek a szavak, mivel sosem kételkedtem ennek a fontos közlésnek a komolyságában … ’A menekülésünk előestéjén’ – folytatta – ’anyám, akit soha többé nem láthattam, a karomra erősítette az arcképét.’
’Óh, egek!’ – kiáltottam és sírva fakadtam. Hallva ezt, Saint-Germain úr rám nézett és meghatódottnak tűnt a könnyeim láttán. ’Megmutatom neked.’ – folytatta és lemeztelenítette a karját, lecsatolta a csodálatosan festett zománcos karkötőjét, mely egy csinos nőt ábrázolt. Mélyen megindultan szemléltem az arcképet. Saint-Germain úr nem mondott többet és másra terelte a szót.
Mikor elment, nagyon elszomorodtam azon, hogy hallottam anyámat gúnyolódni ezen. A hétévesen a megtalálásáért kitűzött jutalom és az erdőbe menekülés mind arra vezetett engem, hogy azt higgyem, ő egy trónfosztott uralkodó fia. Hittem, hinni akartam ebben a különös és kalandos történetben, így anyám vicces megjegyzései rendkívüli módon megdöbbentettek. Ezután a nap után Saint-Germain úr semmi említésre méltót nem mondott többé erről, csak zenéről, művészetekről, és az utazásai során megtapasztalt különös dolgokról beszélt.”
Egy történetíró sem került olyan közel az igazsághoz Saint-Germain grófról, mint Genlis grófnő ebben az egyszerű és megható történetben.
A Rákóczi-ház
Általánosan elfogadott, hogy a gróf a dicsőséges Rákóczi-ház leszármazottja. A ház legutolsó uralkodója II. Rákóczi Ferenc fejedelem, akinek három fia volt: Lipót György, József és György.
Az elsőszülött 1696. május 28-án született és 1700-ban holttá nyilvánították. A másik két fiút elválasztották a szüleitől, amikor Ausztria császára bebörtönözte apjukat 1701-ben. A de San Marco és a della Santa Elisabetta címeket vették fel és teljesen a Bécsi Udvar befolyása alatt álltak. Fel kellett adniuk mind a Rákóczi nevet, mind a rokonaikkal való mindennemű kapcsolatot.
I. Károly hessen-kasseli tartománygróf beszámolójában az áll, hogy amikor Saint-Germain tudomást szerzett erről, megjegyezte: „Nos, akkor én pedig Sanctus Germanus-nak, a jámbor testvérnek fogom hívni magamat!”
Az összes feljegyzés szerint hercegként viselkedett. Ha igaznak fogadjuk el, hogy Saint-Germain az elveszett Rákóczi herceg, akkor számos megmagyarázhatatlan építőkocka a helyére kerül. Először is, a gróf mérhetetlen anyagi jóléte nem csak természetfeletti képességeknek tudható be. 1652-ben a Rákóczi-ház vagyonát 10 millió forintra becsülték, ami mesés összeg volt abban az időben.
II. Rákóczi Ferenc végrendeletében három fiút említ. Az eddig ismeretlen harmadik fiút a végrendelet végrehajtói speciális felügyelete alá helyezte. Három, királyi vérből származó herceg különösen pártfogolta Saint-Germaint, ők a Bourbon és Maine hercegek, továbbá Toulouse grófja. Ez a harmadik és ismeretlen fiú a legidősebb, Lipót György kellett legyen. Több, mint valószínű, hogy a Bécsi Udvarba is eljutott a szóbeszéd, hogy a gyermek nem halt meg és ez a császárt – aki II. Rákóczi Ferenc örökösében hatalmas potenciális ellenséget látott – kétségtelenül olyan aggodalommal tölthette el, hogy jutalmat tűzött ki a fejére, mint ahogyan Genlis grófnőtől idéztük fentebb.
Most már megérthetjük XV. Lajos király tiszteletét iránta, hiszen a vagyona a három fentebb említett nemes felügyelete alatt állt és több mint valószínű, hogy tudta a gróf titkát és maximális tiszteletet és megbecsülést tanúsított a gróf magas rangja és származása iránt. A király által a grófnak adományozott előjogok a titkot nem ismerő udvaroncok között szóbeszéd és kritika tárgyát képezték. 1758-ban a király egy tágas lakosztályt biztosított számára a hatalmas és fenséges Loire-menti Château de Chambord kastélyban. Ez a hely, ahol a gróf felállított egy alkímiai laboratóriumot és gyakran és sok időt töltött a királlyal. Soha nem fogjuk megtudni pontosan, hogy milyen kísérleteket végeztek itt, de számos történet utal erre, melyek némelyike túl fantasztikus, hogy igaz legyen.
Nincs ok, amiért ne fogadhatnánk el II. Rákóczi Ferenc elsőszülött fiának színlelt halálát, mivel az efféle dolog bevett szokás volt azokban az időkben. Egyszerűen az apja fortélya volt, amivel a koronaherceg életét akarta védelmezni a Habsburg dinasztia üldöztetéseitől, mely életveszélyes fenyegetést jelentett a Rákóczi család összes tagja számára. Állítólag Sir Francis Bacon életében is volt egy hasonló színlelt haláleset 1626-ban. A Rákóczi-teória mellett szóló további bizonyíték az, hogy a gróf használta a „Tzarogy” nevet, mikor Schwabachban 1774-ben találkozott Brandenburg-Ansbach őrgróffal. Tzarogy a Rákóczi név német értés utáni írásmódjának (Ragotzy) az anagrammája.
Saint-Germain egy másik, a személyazonosságára vonatkozó állítása, Anna Amalie hercegnő, Nagy Frigyes porosz király testvére ezt firtató kérdésére adott válasza: „Egy olyan országból származom, melynek soha nem volt idegen uralkodója.” Ez az állítás további vitáknak ad alapot a Rákóczi-teória ellen. Egyesek ez lapján úgy vélik, hogy a gróf II. Károly spanyol király özvegyének, Pfalz-Neuburgi Annának és Melgar grófjának fia. Azt is állítják, hogy Erdély 1571-ig nem volt független állam[, azonban ez a tény – hiszen tudvalévő, hogy Erdély valóban Magyarország szerves része volt a török idők előtt, Magyarországnak viszont számos külföldi dinasztiából való királya /Anjou, Jagelló/ volt az Árpád-ház kihalása után – önmagában nem cáfolja a fent idézett kijelentést. Az ország három részre szakadásakor Magyarország keleti feléből kialakult Erdélyi Fejedelemség az Oszmán Birodalom vazallusa volt ugyan, de ez nem jelentette a törökök közvetlen uralmát az ország fölött. Ez inkább két uralkodó kölcsönös szerződése volt, amelyet az erdélyi fejedelmek önként vállaltak.
Művészeti tevékenység
Saint-Germain gróf alkímiai tevékenységén túl igen művelt személyiség is volt: festett, írt, zenét szerzett. Kortársai nagyon elismerően nyilatkoztak erről, de sajnos alig maradt fönn nyoma. Különösen zenei munkásságáról találhatunk bizonyítékokat. Festményei közül egy sem maradt fenn, feltételezhetően a Francia Forradalom alatt semmisülhettek meg. Arról sem tudunk, hogy műveit nevével látta volna el, azonban az általa használt és annak idején szóbeszéd tárgyává lett, szokatlan színek megkönnyítenék az azonosítást. Genlis grófnő így ír róla, ebből a szempontból:
„Járatos volt a fizikában és nagy kémikus volt. Olajjal festett, nem a legkifinomultabb stílusban, de nagyon jól. Rájött a színek egy csodálatos titkára, mely rendkívüli hatást kölcsönzött festményeinek. Történelmi tárgyú képeket festett a kor divatos stílusában és sosem mulasztotta el az általa ábrázolt nőalakok díszes ruházatát drágakövekkel ékesíteni. Az ezeken a díszítéseken (gyémántok, zafírok, rubinok, stb.) alkalmazott színei az általuk megjeleníteni kívánt drágakövek fényét és csillogását adták vissza. (…) ezeknek a kápráztató színeknek azonban megvolt az a kellemetlen hatásuk, hogy nem csak beárnyékolták a viselőjüket, hanem lerombolták a kép minden illúzióját. Ennek ellenére szívesen alkalmaztuk volna ezt a díszítő stílust, de Saint-Germain úr sosem árulta el a titkot.”
Szépirodalmi térem egy rendkívül misztikus hangvételű, francia nyelven írt költeményt tulajdonítanak Saint-Germainnek. Nem tudjuk, mikor íródott a szonáta, de félreismerhetetlenül keleties hangzása van. A nirvána eszméje játssza a főszerepet benne, így valamelyik keleti útján írhatta. Saint-Germain maga írta Lamberg grófjának: „A drágakő-olvasztás felfedezését a második indiai utazásomnak köszönhetem, melyre Robert Clive-val vállalkoztam 1755-ben Watson altengernagy parancsnoksága alatt. Első utamon csak csekély ismereteket szereztem erről a csodálatos titokról. Minden bécsi, párizsi és londoni próbálkozásom csak kísérlet gyanánt szolgált. Ebben az említett időszakban ért a Bölcsek Köve megtalálásának kiváltsága.”
Háromszorosan bölcs
Most pedig elérkeztünk a létező legértékesebb és általánosan Saint-Germain grófnak tulajdonított ezoterikus dokumentumig, mely La Trés Sainte Trinosophie címmel jelent meg 1784-ben. A könyv történetét követve találunk néhány bizonyítékot a gróf szerzőségére. Azt tudjuk, hogy egykor a birtokában volt egy eredeti példány és hogy ő maga kétségtelenül beavatáson ment keresztül.
A Troyes városi könyvtárban található csodálatos kézirat másolat, mely Saint-Germain életében készült és elegáns egyiptomi jellegű a díszítése. Az eredetit egy utazása során maga a gróf semmisítette meg. Ehelyütt nincs mód a dokumentum mélyebb elemzésére, mely a Hermetika, a Kabbala és az Alkímia – együtt a Háromszoros Bölcsesség – ismeretanyagát tartalmazza.
Egy másik rejtélyes művet is a grófnak tulajdonítanak, melynek címe: The sacred Magic, revealed to Moses, rediscovered in an Egyptian monument and preserved in Asia under the design of a winged dragon. Ez a viszonylag egyszerű rejtjellel íródott kézirat a ceremoniális mágia szertartáskönyve útmutatásokkal arra vonatkozólag, hogy „hogyan kell végrehajtani három csodát”, melyek az alábbiak:
- A bolygó felfordulása óta a tengerekben elveszett dolgok megtalálása.
- Gyémánt-, arany- és ezüstércek felfedezése a Föld szívében.
- Az élet egy évszázadon túli meghosszabbítása erőben, egészségben.
Zeneszerzés
Sok beszámolóban olvashatunk a gróf nagyszerű zenei tehetségéről, azonban sehol sem találkozunk a nevével zenei lexikonokban, legalább is nem Saint-Germainként. Említést találhatunk róla Giovannini név alatt, aki egy 1782-ben elhunyt olasz hegedűművész és zeneszerző volt és Leclair tanítványa.
Grove zenei lexikona szerint 1745-ben Berlinből – ahol a legtöbb ideig élt – Londonba ment és Saint-Germain álnév alatt egy pasticcio-t alkotott L’lnconstanza delusa címmel, melynek dallamai igen közkedveltek voltak. Hét hegedű szólót és számos dalt is írt. Legfontosabb műve azonban a „Hat szonáta két hegedűre, csembalóra és kisbőgőre”, mely 1750-ben jelent meg Londonban egy Walsh nevezetű illető kiadásában az alábbi plakát kíséretében.
A plakát alján kézzel írt szöveg („Musique raisonné selon le bon sens aux dames Anglaises qui aiment la vrai gout en cet art.”) magyarul: „Zene, mely angol hölgyek bölcs ítélőképességére alapoz, kik szeretik a művészet valódi ízét.” Elég különös módon, szó szerint ugyanezt írta rá arra a példányra a gróf, melyet barátjának és vendéglátójának, Lobkowitz hercegnek dedikált Csehországba.
A legmeglepőbb vonás a „de St. Germain” név elé tett titokzatos rajzolat pontos utánzata. A szimbólum mindezidáig nem lelt magyarázatra, mivel nem tudjuk pontosan, hogy milyen betűjeleket ábrázolnak. A British Museum őriz egy levelet, melyet a gróf írt Sir Hans Sloane-nak 1735-ben „P M de St Germain” aláírással. Nos tehát, cáfolhatatlan bizonyítékunk van arra, hogy az a nagy misztikus, aki magát Saint-Germain grófnak hívta, ugyanaz a személy, aki a Giovanninak tulajdonított zeneszámokat szerezte.
Grove beszámolójában egy másik dal vonatkozásában is olvashatunk Giovanniniről. Ezt a dalt („Willst du dein Herz mir schenken”) egy ideig Johann Sebastian Bachnak tulajdonították, mivel Bach második feleségének (Anna Magdalena, aki maga is zenész család sarja) hagyatékában találták „Aria di Giovannini” széljegyzettel. Tudósok ezt Bach Johann keresztnevének „olaszosításának” tartották, de ezt azóta is széles körben vitatják. A legfőbb ellenérv az, hogy ha Giovannini írta volna, akkor lett volna annyira büszke a művére, hogy tudatta volna a világgal a szerzőségét. Giovannini Sain-Germain gróffal való azonosága tudatában viszont ez az érv szertefoszlik, hiszen számára teljesen megfelelt ez a fajta titkolózás. Rá kell mutatnunk ugyanakkor arra is, hogy a kor zeneszerzői körében eléggé általános volt, hogy egy általuk nagyra tartott zeneszerző zeneművét kézzel lemásolták. Bach gyakran tette ezt kiemelkedő kortársai műveivel, mint amilyen pl. Vivaldi.
Félreismerhetetlen Bach vonásai vannak a szóban forgó dalnak, de ez azért nem bizonyít semmit, mert Saint-Germain más műveiben is megfigyelhetjük ezt. Az időszak tipikus műve, mely ugyanakkor nem unalmas vagy elcsépelt. Nem ér fel Bach „olimposzi magasztosságához”, vagy Mozart nosztalgikus szépségéhez, hanem jobban hasonlítható inkább Telemann, Quantz és más kortárs szerzőkhöz. Megállapíthatjuk, hogy olyan zenei óriások, mint Bach, Mozart és Beethoven háttérbe szorítják munkásságát, azonban még bőven lehetnek a világ könyvtárainak mélyén olyan művei, melyek csak arra várnak, hogy felfedezzék őket.
Tény és nem kitaláció
Megkíséreltük bemutatni a gróffal kapcsolatban ismert abszolút tényeket és igyekeztünk figyelmen kívül hagyni a kétes információkat és komolytalan pletykákat. E különös ember életének számos aspektusa talán sohasem lesz teljesen világos. III. Napóleon komplett dosszié készítését adta parancsba a grófról, mely sajnos elkészülte után az épülettel együtt a lángok martaléka lett, így személyét továbbra is titokzatosság övezi.
Johan Franco, FRC
Forrás: Rózsakeresztes Tükör 2016. márciusi szám
Zeneművek: https://www.youtube.com/watch?v=I3g3tfygl2M
Forrás: The Rosicrucian Heritage – No: 2, 2011; No: 1, 2012
